"Cserépkályha Úr 60 éve áll ugyanezen a helyen. Egy emberöltő. Látott születést és halált, sikert és bukást. Előtte vetkőztek és öltöztek, fogadalmat tettek, amit megszegtek. Látott felemelkedést és csődöt. Részese volt fényes vacsoráknak és kis lábasos paprikás krumpliknak. Előtte pezsgőt ittak kristálypohárból és hideg vizet bádogbögréből. Terítettek Meissenivel és babliszt tányérokkal. Úszott a velencei csillár fényében és látta a soványka gyertya utolsó sercegését is. Hallott halálhörgést, gyerekkacajt, szerelmes suttogásokat, zsarolást és rágalmakat.Benne elhalt minden. Szerződés, okirat, katonai behívó parancs, felmondás, búcsúlevél. Őt kikerülték, tisztelték, simogatták, lehányták és nekitámaszkodtak. 60 éve mondta rá az akkori tulajdonos, hogy neki lelke van. Igen, neki lelke van. Ő érez. Ellenállhatatlan vágyat és leküzdhetetlen szerelmet a vele szemben álló, rátarti kredenc kisasszony iránt.Összeszedte minden bátorságát és egy holdfényes éjszakán, mikor a többiek már mélyen aludtak, volt mersze elmondani. Kicsit esetlenre, kicsit félszegre sikeredett ez a vallomás, de őszinte volt. A lila kredenc kisasszony szóra se méltatta. De cserépkályha úr nem adta fel. Másnap éjjel már határozottabban és összeszedettebben mondta el, hogy mit érez. Tudtára adta kredenc kisasszonynak, hogy a tűz, ami benne ég, az őérette van. Belőle kiáradó melegével öleli át a kisasszonyt nap mint nap. Nagy sokára, egy éjjel, kredenc kisasszony válaszra méltatta.- Cserépkályha úr, én őszintén értékelem a maga vallomását, de gyakorolhatna némi önkritikát. Kecses vagyok, értékes és egyedi De maga? Esetlen, nagydarab, behemót és valljuk, be, hogy füstös és büdös. Az én szívem a velem szemben álló velencei tükörért dobog, akiben látom magam. Akiben csillognak a metszett poharaim, faragott gombjaim, kecses, faragott lábam. Benne fodrozódnak habos csipkéim, ívelnek míves fiókjaim. Lássa be, hogy bennünket nem méterek, hanem fényévek választanak el egymástól.Ennek közel ötven éve. Azóta nem szóltak egymáshoz. Egy tavaszi reggel, a madárfüttyöt fejszecsattogás, fűrészsikítás, idegen emberek harsány kiabálása nyomta el. A ház gazdát cserélt. Az ódon cserepek lekerültek a meghajlott deszkákról. A háromszárnyú ajtókat és ablakokat tokostul vágták ki a vastag falakból és hasították kis darabokra, amelyeket cserépkályha úr égetett porrá és hamuvá. Hasonló sorsra jutott a velencei tükör is. Kazalnyi, 60 éve ott szolgált tárgy került ki az udvarra, s mindnek lelke volt. Mind emlékeket őrzött. Mind – mind mesélni tudott volna. Már csak cserépkályha úr és a lila kredenc kisasszony állt az étkezőben némán. Kredenc kisasszonyból kiszedték a porcelánokat, a kristályokat, a vitrin fúvott üvegét . A fűrész vajként szelte apró darabokra. Semmi nem maradt belőle, csak a faragott gombok és a lelke, amelyet azóta is őriz cserépkályha úr.  

Mert a tárgyaknak lelkük van."

Szerző:

Berencsi Zsuzsanna